Szülői bizonyítvány

Ahogy előfötröm emlékeimet ezekről a napokról, úgy rémlik, bizony nem vártam, amikor szülői értekezletre szólították felmenőimet. Vakaródzott az ember, hogyan lehetne megúszni, de jobb híján a reménykedés maradt abban: a temérdek csíntevés, rosszaság, említésre azért számot tartó neveletlenség között, osztály szinten elhanyagolhatóvá válik az enyém. Bejött a számításom, többnyire..., a konkrétumokat fedje jótékony homály. 
Arra viszont határozottan emlékszem, a szülők soha nem úgy jöttek haza, micsoda rossz tanárunk van, nem figyel oda ránk, s ezért vagyunk rosszak. Ezért dobálta meg Peti a lányokat almával, vagy a tanító jogtalanul vette volna elő a verekedőket, s adott volna írásbeli büntetést. Akármi volt, szüleink megkövetelték tőlünk a tanárok tiszteletét. Most, hogy szülőként látogatom az efféle találkozókat, s a gyerekeim aggódnak, ugyan, mivel térek haza, úgy érzem, mintha csak páran jártunk volna ugyanazokba az iskolákba évtizedekkel ezelőtt. Felháborodott, vérmes anyukák és apukák próbálják megmagyarázni, miért rossz a pedagógiai módszer, mellyel a napköziben, tanórán munkára, fegyelemre, tisztességre igyekeznek szorítani csemetéinket. Mindezt azért, mert tanárhiánnyal sújtott, ezer sebből vérző oktatási rendszerben, sok intézményben a kötelező feladatokat idős, bőven nyugdíjéletkor feletti tanárral tudják megoldani. Aki történetesen szigorúbb. A nullához konvergáló szülői toleranciaszint azonnal venné elő az idős pedagógust közösségi oldalon, telefonon, e-mailben, ahol csak lehet. Mert a gyerek semmiért, vagy éppen csak alig valamiért lehet felelős. Anyáink, apáink tudták, s nekünk sem lenne szabad elfelejteni, hogy a gyerek trágársága, erőszakossága, neveletlensége nem a tanár, és nem is az iskola bizonyítványa, hanem a miénk, szülőké.  A szülők soha nem úgy jöttek haza, micsoda rossz tanárunk van.