Csendes órák

Nem is olyan régen egy kedves ismerősöm megkért rá, segítsek kicsit középiskolába igyekvő leánygyermekének a felkészülésben, mert egyházi gimnáziumba szeretne menni, de úgy érzi – hogy finoman fogalmazzunk – eddig kevés összetett tudás halmozódott fel nála a tárgykörben. Próbáljam meg elmagyarázni legalább a keresztény ünnepeket a saját nyelvén, ami, bármennyire sem tartom magam boomernek (leegyszerűsítve: öregnek), egyáltalán nem egyszerű feladat ott, ahol 15 másodperces videókból, azonnali reagálású kommentekből és digitális filterekből áll a világ. 
Tettem a dolgom a magam eszétől írásban, szóban, olykor reflexió is érkezett, s boldog voltam a siker láttán. A legnagyobb meglepetésemre eljutottunk odáig, hogy a szavakban felidézett, felemlegetett ajándékozások, a megélt karácsonyi óriás meglepetések, családi lakomázások, a húsvéti csokinyulak, kilószámra mért édességek, csillogó-villogó, drágábbnál drágább, teljesen értelmetlenül felhalmozott ajándékhalmok alól egyszer csak váratlanul kikandikált egy kérdés. 
Egy őszinte, tisztán csengő kérdés: – Akkor tehát annyi az egész, hogy Isten – apaként – úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta? Hogy, aki hisz benne, el ne vesszen? (János 3:16). – Igen, ennyi talán az egész – derültem fel magamban. (Célt értem, célt értünk). – De ez nagyon nehéz, áldozat, lemondás, kegyetlenség, szinte felfoghatatlan... Próbálkoztam tovább, de a tizenévesnek igaza van, ez a két, valójában az eredetiben egyetlen mondat, szinte felfoghatatlan. És mégis, abban is igaza van: ez minden. A szeretet mondata. 
Talán egy élet is kevés ahhoz, hogy megértsük, talán egy perc is elég rá. Akárhogy is, érdemes rajta gondolkodni, szerencsére pont van rá időnk ezekben a csendes órákban, a feltámadás ünnepét várva.