A hála virágai

Többféleképpen lehet magyarázni a tényt, hogy az ember kétféle nemben – nő és férfi – testesül meg; de fontosnak tartanám megjegyezni: bármennyire ódivatú talán a nézet, hiszek abban, hogy kétféleségünk nem választható, hanem velünk született, mindkét esetben határozottan csodálatos adottság. Ennélfogva különbözőek vagyunk, s ha a dolgok akár teremtéselméleti, akár biológiai értelemben vett természetes medrükben maradnak, különbözőek is maradunk; magyarán a nők nők, a férfiak férfiak. 
Azonban kár lenne elhallgatni, társadalomszervezésünk valahogy úgy alakult az évezredek alatt, hogy ezt, az egységben és kölcsönösségben rejlő erőt nem tiszteltük eléggé. A nőket pont azon tulajdonságuk miatt, mely az élet­adás csodájával ajándékozza meg őket, egyszerűen kihagyták az egyenletből. Mármint a férfiak. Konyhába, gyerekszobába, magányba, kevésbé fizetett munkahelyre mellőztük őket gyengébbik nemként. Az igazságtalanságot az egyenjogúsági mozgalmak aztán szépen elkezdték lebontani. Sok mindent elértek, de biztosan nem értek a végére. Még mindig nem, pedig küzdelmük több mint százötven éve tart. 
Sajnos túl sok bárdolatlan, burkoltan vagy kevésbé burkoltan szexista, hajdani téeszelnöki szavalatokat túlteljesítő nőnapi beszédet kellett végighallgatnom eddig ahhoz, hogy ne tudjam: a modern nő inkább lesüti ilyenkor a szemét, amikor erről a küzdelemről, a saját egyenjogúságukért vívott harcáról emlékezik meg, ki más, mint a férfi. A férfi, aki virágot és bonbont visz, hogy legalább egy napra felejtsék el neki: nők nélkül semmire sem menne, és valójában mindig is hálás volt. Csak nem eléggé.