Államosítás és jó műszaki érzék formálta át az életét

Az idős nyugdíjas közel egy évtizede egyedül él, a külvilággal is többnyire telefonon tartja a kapcsolatot. Életéről, munkájáról a kecelhegyi otthonában beszélt lapunknak, ahol a falakon lévő fotók, a nappali polcain sorakozó dísztárgyak és kitüntetések emlékeztetik a múltra. 

Ezek közé került az ünnepségen kapott porcelánserleg és a nyugdíjasszövetség emléklapja is. Elmondása szerint az egyetlen örömöt ma a lánya, az unokái és a dédunokája jelentik a számára, imádott felesége elvesztését azonban a mai napig nem tudta feldolgozni. 

– Somogyváron születtem, az eleim dolgos parasztemberek voltak – emlékezett. – Alig háromévesen Osztopánba költöztünk, és egy rövid időszaktól eltekintve 1973-ig itt voltak az otthonaim. Édesapám engem is földművelőnek szánt, és már tizenhat évesen aranykalászos gazda voltam. Emellett jó kézügyességem is volt, tízévesen már kisszéket, szerszámnyeleket és sítalpat készítettem, szinte mindenhez hozzáállt a kezem. Később felnőttként két házat is építettem, amelyeknek a belső munkálatait magam csináltam. A nagybátyám is látta ezeket az adottságaimat, s mivel a gazdászpályafutásom kezdete egybeesett a földek államosításával, a tanácsára más irányt vett az életem: a kaposvári téglagyárban kezdtem dolgozni, fél év múlva pedig már Budapesten az Ikarus volt a munkahelyem – folytatta a múltidézést. 

1953-ban jött vissza Somogyba, a Kaposvári Vaskombinát – később Transzvill, majd villamossági gyár (VBKM) – munkatársa lett, és a sorkatonai szolgálattól eltekintve itt dolgozott egészen a nyugdíjazásáig. 1963-ban nősült meg, s tíz év elteltével Kaposvárra költöztek. Sokoldalúsága és megbízhatósága révén többféle felelős beosztásban dolgozott, embersége, kiváló munkatársi kapcsolatai miatt szakszervezeti bizalmi, később a korkedvezményt megállapító bizottság elnöke lett. Mindezért a minisztertanács 1988-ban „Kiváló Munkáért” kitüntetésben részesítette. 

Wágner József egy ideig a Vasas labdarúgó-szakosztályának elnöke is volt, nyugdíjazása után pedig megalakította a vasas nyugdíjasok szervezetét, amelyhez más szakmákhoz tartozók és vidékiek is csatlakoztak. 2000-ben „Kaposvár Város Szolgálatáért” elismerésben is részesült. 

A jubileumi rendezvényen a róla alkotott véleményt többek nevében is az egykori munkatársa, Müller Ottóné foglalta össze. – Kedves, jó humorú, rendkívül segítőkész kolléga volt Józsi bácsi, akinek mindenkihez volt egy-egy jó szava, még a főnökeink is felnéztek rá – mondta.

Bekvártélyozott fiatal katonától tanult oroszul 

Wágner József gyerekkora jórészt a háború időszakára esett, amit azonban szerencsésen átvészeltek. Amikor a front a közelükbe ért, el kellett hagyniuk az otthonukat, Ecsenybe kellett volna kitelepülniük, de csak Mernyéig jutottak. Fél év múlva térhettek vissza Osztopánba, ahol a távollétük alatt oroszok laktak a házukban. – Nagyon kulturáltan viselkedtek, senkit és semmit nem bántottak, sőt még az állatokat is gondozták, és nagy rendet tartottak mindenütt. Ebben az is közrejátszhatott, hogy még a kiköltözésünk előtt a közeli alakulatból többen is betévedtek hozzánk. Barátságosan fogadtuk őket, egy fiatal katona viszonzásként oroszul tanított engem. Mernyéről többször is hazamentem, és szinte barátként fogadtak, még aludtam is közöttük. Később felnőttként is korrekt kapcsolatom volt velük, amit nyilván a jó orosz nyelvtudásomnak is köszönhettem – mondta Wágner József.