Tanítványában lelt rá Énekerzsi alakjára az Oscar-díjas rendező

– Szabó István világhírű filmjei legfontosabb alkotótársaival, Klaus Maria Brandauerrel, Eperjes Károllyal és Koltai Lajos operatőrrel 2018-ban forgatta a Zárójelentést, melyet Kaposváron is láthattunk. A vetítést követően videóbeszélgetés zajlott a rendezővel és Eperjessel. Ön Énekerzsi bőrébe bújt, aki Bach-­művet tanít be a gyerekeknek, s aki ki van téve a falu szájának, mert felkorbácsolja érzelmeit a kényszernyugdíjazott kardiológus főorvosnak. Hogyan emlékszik a forgatásra?

– Gyönyörű helyeken, Zebegényben, a Duna-parton forgattunk. Kedveltem a templomi jeleneteket is, és a gyerekek közelsége különleges atmoszférát teremtett. Szabó István tanár úr tanított a színművészetin, és kisebb közös munkáink is voltak, ám Énekerzsi szerepe már nagyobb feladatot jelentett. Mindenekelőtt meg kellett tanulnom vezényelni, hiszen valós zeneművet mutattunk be. Tisztában kellett lennem a szólamokkal, s mindazzal, amit a kórusvezénylés megkövetel. Ezért egy tanárnőtől kaptam órákat vezénylésből.

– Gondolom, az énekkel nem volt gond. Táncsicsos diákként járt énekkarba?

– Igen, Horváth Jenőné Panni néni vezette a kórust.

– Kire emlékszik legszívesebben a 215 éves alma materből?

– Már ennyi idős? Isten éltesse a Táncsics-gimnáziumot! Klujber László tanár úrra, az iskola diákszínpadának Radnóti-díjas rendezőjére mindig szeretettel gondolok, de tulajdonképpen minden tanárra; jóllehet, nem volt problémamentes a gimnáziumi négy évem, de erről nem ők tehetnek. Örülök, hogy leérettségiztem és tovább tudtam lépni. Kamaszkorában az ember elég erőteljesen feszegeti a határait. Én a diákszínpadi próbákon és a színházban éreztem legjobban magam. Tanulás helyett szinte naponta jártam a Csikybe.

– Visszatérve a Zárójelentésre; énektanárként szomorú vég várt Önre. Az operatőr azt mutatta, Énekerzsi, kezében kofferrel, elindul a síneken…

– Énekerzsi a zenének és a képzeletének élő, tanítványaiban bízó középkorú nő, aki talán nem is biztos, hogy öngyilkosságban gondolkodik, csupán ki akar szállni az életből. Ez a kép szabadulási utat is jelenthet, nem feltétlenül öngyilkosságot…

– Egy-egy nehéz helyzetből, hiszen mindannyiunknak van keresztje, Ön hogy tudott talpra állni? Milyen túlélési stratégiával jöhet ki az ember a mélypontokról?

– Az öröm mindennapjaimnak fontos része, s az élet dúsan ontja rám a lehetőségeket, persze engem is utolérnek „problémás” szituációk. Én feladatnak fogom fel a nehézségeket, melyek megerősítenek. Legalábbis ez a tapasztalatom. Igaz, mindig magamban kerestem-keresem az okokat, nem a külső tényezőkben. Mivel az én kezemben van az irányítás, így a megoldásért is én felelek.

– A filmben egykori kaposvári művészek is játszanak, hiszen Szabó István tendenciózus e tekintetben; új filmjébe – ha csak néhány pillanatra is – szívesen hívja régi, kedves színészeit. A pandémia elcsúsztatta a filmbemutatót; Komlós István akkortájt halt meg, Börcsök Enikő később; még tervezte, hogy itt lesz a kaposvári vetítésen. Egy-egy pályatárs elveszítésével miként szembesül?

– Engem a halál alapból nem rendít meg. Hozzátartozik az élethez. A halállal nincs vége semminek, továbblépés egy új dimenzióba. Persze akinek lett volna még feladata e földön, s művészetével még sok örömet tudott volna ajándékozni – mint Börcsi, aki velem egykorú volt –, annak fáj a hiánya. Egyébként a pandémia idején erről is sokat gondolkodtam, s minden olyanról, amelyre nincs időm a napi rohanásban. Több idő jutott az elodázott dolgokra, s hagytam magamnak időt a csendre, hogy szembesüljek a lélek mélyrétegeivel. Ezért a bezártság, az elszigeteltség kényszerpihenője nekem kifejezetten jót tett. Olvasásra is több lehetőségem adódott.

– Most mit olvas?

– A benned rejlő gyermeknek otthonra kell találnia – ez a címe Stefanie Stahl gyakorlati megoldásokat is tartalmazó kötetének. Az elfogadás vágya öröktől fogva bennünk él, de csak akkor lehetünk valóban boldogok, ha nem hagyjuk, hogy az átélt sérelmeink minden kapcsolatunkat meghatározzák. Az elveszített ős- és önbizalmunk visszaszerzéséért pedig dolgozni kell.

– Mikor járt legutóbb a somogyszili temetőben, ahol édesapja és anyai ősei nyugszanak?

– Néhány hete kilencven felé tartó édesanyámmal és nővéremmel jöttünk le; kicsit előre hozva a halottak napi megemlékezést. Anyu húga és unokatestvéremék Somogyszilben élnek, ahol most is tapasztalhattam: hazajönni mindig jó.

Izgalmas szerepek tucatjai találtak rá Csibére

Kerekes Éva 1966-ban született Kaposváron. 1984-ben debütált a Csiky Gergely Színházban Bertolt Brecht Baal című prózájában, melyben Johannát alakította, de még nem volt főiskolás, amikor Julika leánya lehetett szintén Kaposváron a Liliomban. Diplomamunkáját Kiss Manyiról írta, s 25 esztendősen Jászai-díjat kapott, 2009-ben érdemes művész lett, de még számos rangos díjjal ismerték el színházi és filmes alakításait, hiszen szerepek tucatjai találtak rá. Jelenlegi anyaszínházában, az Örkényben, ahova 17 éve szerződött, Az ügynök halálában játszik; ő az ügynök felesége, s nagy sikerrel megy a Macskajáték, amelyben Egérke. A Tartuffe-ben komornaként tűnik fel, a Zűrzavar című darabban kormányzónő, de a Szkéné Színházban, a Hatszín Teátrumban és egy Orlai Produkciós előadásban is tapsolhatunk neki. Két gyermeke van; Ármin fotószakra jár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, Julika fejlesztőpedagógusnak tanul a SOTÉ-n.

Énekerzsiként, a Zárójelentés című film legjobb női színészeként

Fotó: MW