Segédmunkásként kereste a kenyerét az egykori miniszterelnök

Boross Péter, Magyarország egykori miniszterelnöke vasárnap lesz 95 esztendős. Közéleti eseményeken már nem vesz részt, jó ideje interjút sem ad. Rosszul hall, látása sem a régi, de azért hetente egyszer megfordul a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár székházában lévő irodájában, hogy „személye körüli miniszterével”, a több évtizede mellette lévő Lettner Istvánné, Gabikával és néhány kedves ismerőssel találkozzon.

Lőrincz Sándor

Fotó: Lang Róbert

Az 1928-as születésű, hajdani nagybajomi fiú pályaíve a hadapródiskolától a jogi egyetemet követően a vendéglátós szakmán át vezetett a politikáig; a belügyminiszteri székből felállva – Antall József halálát követően – 1993. december 21-től, 216 napon át volt kormányfő. 1998-tól, az első Orbán-kormány idején a miniszterelnök személyi főtanácsadója volt, és számos társadalmi megbízatást vállalva dolgozott a közjóért.
Szülőföldjére mindig szívesen jött; jómagam többször tudósíthattam ittlétéről. Több mint 30 éve a nagybajomi II. világháborús emlékmű avatása, az 1995-ös kutasi templomfelújítás kapcsán, vagy arról, hogy a rendszerváltást követően miért lebegtek a megyék Mohamed koporsójaként ég és föld között; jóllehet, azt vallotta: súlyosabb megyék kellenének. Említhetném a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökeként tett kaposvári látogatását, a Nagybajomban rendezett megyenapi ünnepi közgyűlést, ahol díszvendégként osztotta meg gondolatait, vagy a siófoki megyenapot, ahol a Pro Comitatu Somogy kitüntetést vette át, továbbá a táncsicsos évekről szóló élményteli emlékezését az alma mater aulájában. Mindenkor tudatosan kereste a somogyi jellegzetességeket, hiszen hosszú élete példa rá: a somogyiság ma is létező, érzelemvilágot meghatározó tényező.
Öt éve, a 90. születésnapja alkalmából Budapesten készítettem vele életinterjút. Akkor elmondta, és mindez azóta sem változott:

Nem készülök memoár- vagy önéletrajz-írásra. Ahhoz, hogy tollat vegyek a kezembe, mert én mással írni nem tudok, nos, ahhoz egyszerűen nincs türelmem. Szóban még elvagyok valahogy, de hogy egy helyben ülve, gondolataimat formált mondatokban írjam le, ahhoz nem érzek hajlandóságot. Önéletrajzot azért nem írok, mert tapasztalatból mondom: általában sok hazugságot hordanak össze magukról azok, akik ilyenre vállalkoznak. Maradok inkább a beszélgetésnél vagy a beszédnél, ami néha megmarad-megragad valahol; újságban, folyóiratban, könyvben. Én magamban hordozom családi környezetemből, a katonaiskolai múltból azokat az eszményeket, amelyek a hazához kötnek és azokat az erkölcsi parancsokat, amelyeket feltétlenül betartandónak vélek. Ennyi az életem summázata. Mindig ezekhez a normákhoz tartottam magamat. Tisztán nézek szembe önmagam múltjával. Az a legfontosabb, hogy ezen elvek vezéreltek. Így aztán nincs jelentősége és tétje sem annak, hogy most, amikor életem vége felé araszolgatok, készítek-e egy több száz oldalas könyvet.

Volt, aki megtette ezt, s Boross Péterről kiderült: életét gubancos szállal szőtték. Elemi iskoláját Újvárfalván, Nagybajomban és Kadarkúton végezte. 1942-ben a pécsi Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskolában folytatta tanulmányait. 1944-ben a front elől Németországba telepítették ki az iskolát, s csak hazaszökése után tanulhatott tovább; a Somssich Pál Gimnáziumban érettségizett 1947-ben, Takáts Gyula osztályában. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogtudományi Karán 1951-ben szerzett diplomát, majd a Fővárosi Tanácsnál tisztviselőként dolgozott, de 1957 elején elbocsátották állásából. 1958–1959 között segédmunkásként, képügynökként és csaposként kereste kenyerét. 1959–1964-ig vendéglátóipari üzletvezető. 1965-ben a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalat áruforgalmi igazgatóhelyettesévé, majd 1971-ben igazgatójává nevezték ki. Innen ment nyugállományba 1989 februárjában. 1992 augusztusától lett a Magyar Demokrata Fórum tagja. Az 1993 februári országos gyűlésen beválasztották a párt elnökségébe, az MDF alelnöke lett; innentől ívelt egyre magasabbra politikai pályája.
Boross Péter várossá lett szülőfalujának a díszpolgára, s az idei nyárelőn is ellátogatott Nagybajomba, a Mally lányok kezdeményezte hagyományos baráti találkozóra, ahol az előző évekhez hasonlóan közösen elevenítették fel emlékeiket – a Gyergyai Albert révén – az irodalomba is beemelt településről.
Az egykori miniszterelnök úgy véli, Gyergyai nem mindig emlékezett pontosan a köteteiben szereplő személyekre, hiszen évtizedekkel később idézte fel faluját, s hívta elő emlékeit. Azt írja, hogy az esperes meg a katolikus iskolaigazgató iszákos emberek voltak, ám Boross Péter szerint nem voltak azok; nyilván a maga emlékeire hagyatkozott, és nem kérdezte meg például Decsi nénit, a bábaasszonyt, vagy Kepecs doktort. A településen egyébként minden volt; még úri kaszinó is várta a vendégeket az 1910-es esztendőkben, amelyekről édesanyja mesélt gyakran. Nagyanyja pedig a 30-as évek végén több keresztanyaságot vállalt, hogy így legyen támogatójuk a zsidó vagy félzsidó gyerekeknek, házaspároknak.
Az egykori miniszterelnök mindig örült, és elégtételnek érezte a sorstól, ha segíthetett. Találkozásunkkor megjegyezte: az ember életében fontos szerepet játszanak a gyökerek, s ha elé kerültek embersorsok, köztük somogyiak, vagy somogyi jellegűek, azokra mindig külön figyelmet fordított. A nem somogyiakra is. Még a vendéglátásban dolgozott, amikor Kertész Imre feleségének lehetővé tette, hogy nyugdíja után is maradhasson a vállalatnál. Hálája jeléül átnyújtott neki egy dedikált kötetet. Ez a Sorstalanság volt, amiért évtizedekkel később Nobel-díjat kapott.
Boross Péter ugyan már régen visszavonult az aktív politizálástól, de most is követi a mindennapok eseményeit. Gyakran felidézi emlékeit, aztán mindig megkérdezi önmagától: miért vagyok én még itt, hiszen mindenki kihalt mellőlem. A halált egyébként ugyanolyan természetes folyamatnak tartja, mint a születést és az életet. Minden este hálát ad az Egek Urának, hogy kegyes maradt vele idős korában is, s abban bízik: ha megkapja az égi behívót, úgy megy el, hogy semmiféle háborgó elégedetlenség nem marad benne.

Kezdődő románc a Horthy-parkban

Az egykori miniszterelnököt – aki Ildikó lányával a balatonakali családi nyaralóban pihent két héten át – egyszer arról is faggattam, hol érte az első szerelem. Így felelt: „Egy még Nagybajomban, hogy az volt-e, valójában nem tudom. Az igazi Kaposváron a Horthy-parkban. Egy emlékezetes, csókolózással kezdődő románc volt, amelynek másik szereplője is él még. Özvegyasszony, három gyönyörű gyerek anyja, és nyolcvannyolc éves. Időnként felhív telefonon. Eszternek hívják, és édesapja ezredesként a II. világháború hősi halottja volt.”