SONLINE

Csiky, Rippl, Szenna: Kaposvár térségének három talán legértékesebb kulturális márkája, turisztikai vonzereje. Az 1978-ban átadott skanzen összeforrott Csepinszky nevével, akit 80. születésnapja alkalmából köszöntöttek barátok, tisztelők, egykori munkatársak, hálaadó istentisztelet után, a református, 1785-ös festett kazettás mennyezetű templomot megtöltve. Nemcsak a múzeumalapító, de Somogy életében is mindmáig meghatározó tíz évet idéztek, melynek értékei a Facebook korában sem porosodnak. A közösségi portál csak alázatos alattvalója lehet, a vasárnapi képek közzétételével a somogyi hagyományőrzés királynőjének, aki humorával és nyíltságával minden történetét példázattá emelte a szavain tágra nyílt tudattal csüngő utókor számára. Mindezt két lábbal a földön állva, a vizet megköszönve, de bizony a pálinkára esküdve, a szennai fogadóépület előtt táncra perdülve adta elő a nyolcvan éves legenda. Aki a háztapasztáshoz egykor maga talicskázta a lótrágyát a skanzenhoz, hogy aztán a művelődési minisztérium magasrangú tórumfaktuma kíséretében betoppant küldöttséget franciául köszöntse.

A cikk a hirdetés után folytatódik

Drága Főnök! Az egykori Somogyterv vállalat kétszáz dolgozója közül egyetlen egy volt, Csepinszky Mária, aki így szólította az igazgatót, s erre ő maga, Szigetvári György emlékeztetett vasárnap. Az Ybl-díjas építész megható, Ady-sorozat idéző köszöntőjében elmondta: sok üldöztetés, számkivetés után találtak egykori kollégájának helyet Szennán, ahol elkezdhette építőmunkáját. Handó János korabeli polgármester a gyűjtemény felvirágoztatójára, Szenna díszpolgárára emlékezett, s köszöntőt mondott Ábrahám Levente, a megyei múzeumok igazgatója és Salamon Gyula polgármester is.



L. Szabó Tünde tervező, Knézy Judit és Zentai Tünde néprajzkutató, Sási János geodéta munkáját már az ünnepelt emelte ki, hiszen, mint mondta, csapatmunka kellett a skanzen építéséhez. De, mert japán barátaitól ezt tanulta, nem kíván álszerény lenni, ezért maga érdemeit méltatta ezt követően Csepinszky Mária. Melyek, természetesen, másokért való érdemek voltak. Sarkára állt, és nem engedett nyugdíjas pedagógusokat hozatni tárlatvezetőknek, hanem szennai asszonyokat alkalmazott; sokan éppen Jolánka, Ilonka, Örzsike néniék nyelvjárása miatt érkeztek a néprajzi gyűjteménybe. És sarkára állt akkor is, amikor a templomi hívőknek hátsó bejáratot építtettek: „milyen borzasztó dolog is volna, ha emberek közlekednének a skanzenen át”, ütötte el humorral a lehetetlen gondolatot a múzeumépítő.

A fotókiállításért a házigazdának, néprajzos gyűjteményvezetőnek, Imrő Juditnak járt a köszönet, és Antóni Móré Katalin háziorvosnak, aki segített a több száz kép kiválogatásában. Százhúsz kiállításra kész maradt az „ágy alatt”, további több száz mellett. Pedig fotómasinája nem volt anno a múzeumépítőnek. Így nem készült kép arról, mesélte, amikor a tyúkok hajnali etetése közben tíz-tizenkét házizsákos turista után kiáltott Csepinszky Mária, nem akarnak-e múzeumot nézni. Rockenbauer Pált és stábját (Stenszky Gyula és Szabados Tamás operatőröket, utóbbi a volt kaposvári polgármester testvére) találta el a kérdés, akik A másfélmillió lépés... forgatását tervezve járták a vidéket. A múzeum nyitva tartását előre hozta, s forró teával kínálta a vándorokat, akik az országjáró dokumentumfilm-sorozat egyik helyszínére „élőben” is visszatértek.

Nem készült fotó Gusztiról, a kis rackáról, akit három óránként cumiztatva vettek magukhoz a skanzenüzemeltetők. Készült viszont Rebekáról, a bárányról, ez a mostani meghívó címlapján szerepel, akit az eredményes cumiztatás híre hozott el a téesztől hozzájuk. Nyolc évig táncházat is szerveztek, fotója erről sincs, ahová a barcsi Borókások művészeti vezetői, Békési Margit és Takács László János jártak föl sosem késve, és sosem kérve semmit ezért. Nem kisebb név, mint a Muzsikás is húzta nekik olykor, Sebestyén Mártával. A Dudatáborok is emlékképekben is élnek Csikvár Józseffel, Sáringer Kálmánnal, ifjabb Csoóri Sándorral, Juhász Zoltánnal és még sokakkal. A mesélés vázolta föl, megkönnyezett pillanatot idézve Dezső Pista bácsit is, aki a skanzen pincekulcsát a „már a nagyapám is ezzel nyitotta” szavakkal adta át. Nincs kép Csitári néniről, a skanzen öt eredeti állapotában odaszálított háza egyikének, a kisbajomi portának a tulajdonosáról, aki egy kalácsdagasztó teknőt is hozott, melyet az ura faragott neki jegyajándéknak.

Csepinszky Mária jelenség volt akkoriban a látogatók számára. Borka Géza, a Táncsics tanárának segítsége után németül is idegenvezetett, amit ámultan hallgattak a turisták, „egy falusi fehérnép, és milyen jól beszéli a nyelvünket”, vélte az elakadt szavú fogadtatásról. Utóbb egy rokonától tudta meg, archaikus ónémet szöveggel éltette a somogyi hagyományokat. A további történetek folyását is elapasztotta Mária, maradjon a negyedszázaddal későbbi tárlatnyitóra is valamicske. Állva tapsolt a publikum, majd a fogadóépület 80 fotójával tovább utazott az időben. 1970-től, az első kapavágásoktól, ahonnan a karóvázas, zsuppal fedett, füstöskonyhás, 150-200 éves talpasházak megindultak a számukra, s így a közönség számára is az időt megállító gyűjtemény felé. Az idő Csepinszky Máriában is lassan múlik. Ez (a délutáni hagyományőrző kéziaratás előtt) a Lázi-Dombi Kulturális Egyesület által kitervelt dalos köszöntés, és a népviseletes táncospár, Horváth Tibor-Zóka Éva perdülését követően derült ki, amikor a múzeumépítőt is táncba vitték.
Képek, s ezzel egy megvan a 2037-es kiállításra, szép számmal készültek.