A döntetlen, mely megfordította a háború és az agyam menetét

Az amerikai filmgyártást lehet szeretni, vagy éppen megvetni, de az mindenképpen igaz, hogy van egy olyan sajátossága, aminek köszönhetően akár milliárdokat képes a mozivászon elé szögezni.

Abba a generációba tartozom, akik a Végső visszaszámlálás című filmen nőttek fel. Lenyűgöző film volt ez akkoriban egy kisgyerek számára is, pedig az időutazós cucc azért már jócskán súrolta az értelmi képességem akkori határait. Éreztem ezt én is, ezért megnéztem vagy százszor, és lassan elkaptam a fonalat. Imádtam.

Már akkor jellemző volt az amerikai filmekre az a hősies pátosz, mely aztán minden háborús filmjüket végig kísérte. Így volt ez a Ryan közlegény megmentésében, egykor, de Fury-ban is mostanság. A sorozatokat sem kímélte, de így is faltam a Különleges alakulatot, vagy éppen az ide jobban vágó Hős alakulatot.

Minimális történelmi ismeretekkel felvértezve azért nem kellett lerágnom az ujjaimat az izgalomtól, vajon miről fog szólni a film. Szinte biztos voltam benne, hogy nem kapok akkora pofont, mint a Becstelen brigantiktól anno, mikor csak kapkodtam a fejem, hogy mire kaptam én négyest történelemből.

Sokkal inkább arra számítottam, hogy bebizonyosodik, ami be szokott, miszerint az amerikai katonák a legek kb. mindenben is. Úgy, hogy közben olyan érzelmi vívódásokon mennek keresztül, ami egy papucsállatkából is embert farag, nemhogy egy alaphősből.

Könnyed esti kikapcsolódásnak néztem hát elébe. És ami a látványt illeti, meg is kaptam. Minden pillanatban látszott CGI szerverek óriási munkája, ahogy az egykori csatákat mind élethűbben próbálta szemem elé varázsolni. A harci jelenetek izgalmasak voltak, és ha újat nem is hoztak, a jelenkor elvárásait minden tekintetben megugrotta.

A mutatvány a színészi játékon bukott meg nálam, de nem kicsit. Mert olyan jóformán nem volt. Gyenge jellemábrázolások, bugyuta párbeszédek, melyek jó része már a közhelyszótárból is kipotyogott volna. Így aztán nem is tudtam beleélni magam azokba a valóságban tényleg szörnyűnek, vagy éppen magasztosnak tűnő helyzetekbe, ahol a rendező szándéka szerint azt szerette volna.

Pedig jól indult. A japánok belső harcának bemutatása, Yamamoto tábornok tépelődése egy jó filmet vetített előre. Aztán sajnos nem lett belőle semmi, épp az előbbi okok miatt. Woody Harrelson alakítása Nimitz-ként még adott egy reménysugarat. Ki is hozta a szerepből a maximumot, de a béna párbeszédekből ennél többet kihozni nem lehet.

Ami különösen zavaró volt, ahogy ugráltak a szereplők térben és időben. Értettem, hogy nagy a falat, de amikor az egyik pillanatban még légi ütközetben vesz részt Ed Skrien, majd egy gyors vágás és a feleségével folytat értelmetlen párbeszédet Pearl Harbourban, az azért megakasztotta a filmélményt. A Trónok harcában is zavart sokakat a fénysebességű utazás (kivéve ugye Arya, aki legalább egy évadot mászkált Kutyával kb, 5 kilométeres körben, mégsem jutott sehova), de itt sem lettünk tőle oldottak, az biztos.

A film végére az utóélet beolvasása már azért mint kontroll működött. Érezhető volt, hogy ha 2 óra 15 percben nem sikerült volna azonosulni, megszeretni, megutálni, akkor adunk még erre két percet, adatokkal. Köszi.

A filmet mindamellett ajánlom. Egyszer nézős, a lehetőségekhez képest történelmileg hű, egyszeri esti kikapcsolódás.

Film: Midway

Rendező: Roland Emmerich

Költségvetés: 59,5 millió USD

Producerek: Roland Emmerich, Harald Kloser

Zenéjét szerezte: Harald Kloser, Thomas Wanker