Saját kőszínházat szeretne egy születésnapjára

A Kabos Gyula- és Pro Urbe Szentendre díjas művésznőn nem fog az idő. Nemcsak a magán­életben, hanem színházi alakításain is érzékelhető a dinamizmus. Persze mondhatnánk, hogy színész, azért képes minderre, ám a rohanó évtizedek általában nem múlnak el nyomtalanul.

– Október 3-a jeles dátum az életében. Elfogadta a korát?

– Miért? Lenne más választásom is? Igen, elfogadtam, mi több: örülök ennek a kerek évfordulónak, hiszen sok kortársam, de színésztársam sem mondhatja el magáról, hogy 60 éves lett, mert idő előtt meghalt. Én viszont úgy érzem, mint ahogy környezetemben többen: nem vagyok öreg, csak megmaradtam régebb óta fiatalnak.

– Milyen manapság a közérzete? Jobb, mint 10 éve?

– Talán jobb, mert a színjátszás mellett egy ideje rendezek is. Móricz Magyar mesék című művét, valamint Maeter­linck Kék madarát állítottam színpadra.

– Ön megtalálta már a boldogság kék madarát?

– Igyekszem folyamatosan keresni önmagamban, s egyszer majd csak ráakadok. Úgy érzem, jó erők működnek körülöttünk; a közelmúltban kötöttünk egy együttműködési megállapodást Cseri Miklóssal, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény főigazgatójával, és szeptemberben a skanzen Vigadójában kaptunk helyet; egy 200 személyes lelátó a nézőtér. Már az újrakezdéskor is telt ház volt, s abban bízunk, így lesz ez ezután is.

– Gondolom, a pandémia éreztette hatását a társulat életében is…

– Igen, ráadásul Kaposváron is. A Magyar meséket meghívták az idei nyári fesztiválra. Nagyon örültem, mivel ez a színdarab életem első rendezése volt, aztán a pandémia miatt elmaradt a fesztivál, de őszre találtunk új időpontot a pótlására, ám a napokban kaptam egy levelet, hogy ezt szintén lemondják. Remélem, egyszer csak eljutunk majd vele diákkorom kedves városába is.

– A szűkebb haza, Nagybajom, ahol 18 éves koráig élt, mindig várta, és Ön is hűséges maradt a kisvároshoz, de szülőföldjéhez is, ami nem minden művészről mondható el.

– Nagybajom nélkül, az ottani rendszeres kultúrházi előadások nélkül soha nem lettem volna színész. Számomra meghatározó, életindító hely volt és maradt is a már várossá lett, épülő-szépülő Nagybajom. Nemcsak a korábbi polgármester, Czeferner Józsefné tudta ezt rólam, hanem utódja, Pirka Mátyás is, aki Szülőföldünk, Nagybajom címmel, október 10-én tartandó rendezvényükre hívott meg kollégáimmal. Ekkor levetítik a kisvárosról szóló, közelmúltban készített imázsfilmet is, mi pedig a siófoki származású Vincze Lillával, valamint Lázár Csabával egy egyórás zenés irodalmi összeállítással lépünk majd fel, amelyből természetesen kihagyhatatlan Gyergyai Albert prózája és Takáts Gyula költészete.

Egyfelé húzni…

Ivancsics Ilona a kérdésre, hogy kitől tanult, azt válaszolta: „Mindenkitől, aki a színházban megfordult; az idősebb művészektől az alázatot és a pontosságot, a fiatalabbaktól a lazaságot, és hogy rossznak is lehet lenni. Az öltöztetőimtől, a fodrászoktól a szeretetet, ami a legszebb a mi szakmánkban, hiszen ahogy felgördül a függöny, attól kezdve egyfelé húzzuk a szekeret, lehet akármilyen személyes vita köztünk. Ezt szeretném megérni az országunk életében; számomra ez a nemzeti minimum.”

Egyenesben

Úgy véli: koronavírus ide vagy oda, egyenesben van az élete. Párja, Sebők Péter ügyvezető igazgatóként menedzseli a társulatot, és a tagoknak is segítenek a túlélésben. Fia, a 30 éves Csernák Bence öt év után hazatért Angliából, és remek előadásfotókkal ad ízelítőt a repertoáron lévő darabokról. Még ha jól érzi is magát a bőrében a születésnapos színésznő, az álmodozásról hatvanesztendősen sem mondott le. Régóta saját kőszínházról álmodik, telt házzal. Valamelyik születésnapjára ilyent szeretne. Új színészekről nem álmodik, hiszen remek mindegyik.

Hazahozta a hitét és elköteleződését Nagybajomba

A benne égő belső tűz nem csupán a szakma iránti elköteleződéséből adódik, hanem istenhitéből is. Jó pár éve, a Nagybajomban rendezett Megyenapon – Mezei Mária Naplójából idézve oly szépen mondta: „Hazahoztam a hitemet…” Emlékszem, maga is elérzékenyült, befelé nyelte a könnyeit. Aztán felidéződik a Jókai Anna művéből készült, Fejünk fölül a tetőt című előadás is, amelyben egy lelkileg meg­gyötört asszonyt, Nusit játssza oly nagyszerűen, de említhetném megrendítő alakítását Hubay Miklós drámájában, az Elnémulásban, amikor egy halálra ítélt, állapotos nő bőrébe bújva láthatjuk-hallhatjuk, milyen gondolatok foglalkoztatják élete utolsó éjszakáján. S hogy egy „könnyedebb” darabot is említsek, az a szocializmusban játszódó „Sej, szellők…” című, groteszk úttörő revü szakfelügyelő-szerepe; jóllehet, ez a történet is a „kis magyar valóság” része.