Megbillent lélek drámai tusája a betegséggel és a családdal

A főszerepben egy idős férfi, André keresi a kapaszkodókat: gyakran eltűnő karóráját leginkább, számára viszonylagos biztonságot nyújtó leányát, s a másikat, akit régen látott, s aki sokkal szebb és jobb (volt), mint aki magához költöztette. Az öregségében és betegségében is kiszolgáltatott férfi keresi élete megszokott menetét, s keresi önmagát. Ám nem találja. A megbillent lélek nem engedi ezt, s ha az apa olykor visszatalál is régi énjéhez, csak átmeneti az összhang önmagával. Andrét Hunyadkürti György alakítja – zseniálisan. A fiatal rendezőnő és Hunya termékeny „egymásra találása” már a Jónás könyve című monodrámában is megnyilvánult. Megrázó erővel mutatja meg a mentális leépülés útját; betegségtudat nélkül van jelen mindvégig, miközben háborgó énje folyvást viaskodik a realitással – többször nyomatékosítva: neki bizony nincsenek emlékezetbéli nehézségei, s különben sem szorul senki segítségére. Ennek ellenére mégis kételkedik emberekben, helyzetekben, eseményekben, családi szálakban. Mozdulatai, mimikái, hol igazságkereső karakteres kifakadásai a kívülállóknak háborodott elméről tanúskodnak, s ez, jóllehet, így is van. Az agy még ép funkciói próbálják „felülírni” a tompuló tudat zónáit. Ez a leányával, Anne-nel – akit Mészáros Sára alakít –, folytatott hosszabb párbeszédjeiben, vagy a gyakran kurtává lett kérdezz-felelekekben jelenik meg, de érzékelhető ez a hasított én következtében feltűnő alakokkal vívott beszélgetésekben is… 

A harc nemcsak az apa, hanem a lánya lelkében is dúl – fájón és kétségbeejtőn, hiszen nyomasztja a hogyan tovább? kérdése, a mindegyikük számára megfelelő és megnyugtató megoldást kínáló, szociális otthoni elhelyezés lehetősége. Az új barátja miatt más városba készülő nő ugyanis így tudná megnyugtatóan biztosítani apja ellátását. Ha nem is teljes lelkiismeret-furdalás nélkül, de a biztonságtudat reményével a szívében. Anne szinte mindvégig szeretetteljes, apját bátorító jelenléte a múltból érkező, erős kötelék kifejeződése, s nem mímelt őszinteség egy megtört lélek felé. Mindezt csak fokozzák a folyamatos testi érintések, melyek a hektikus hangulatváltások idején sem kopnak el. 

A tudati töredezettség ereje rendezői bravúrban is megnyilvánul. Bereczki Csilla pörgő jelenetei a nézőt is gyakran próbára teszik: vajon mi a valóság és mi a képzelet mindabból, amit látunk? A bizonytalanság bizonysága jellemzi az apa gondolataiban zajló „játszmákat”, melyeknek a látomásbéli férfi, Boros Bence, valamint a nő, a meghívott vendégként játszó Szvetnyik Kata ad teret. A Pierre-t alakító Szvath Tamás és Anne diskurzusa valóságos. Arról például, hogy folyhatna a szó másról is köztük, mint kizárólag André aktuális állapotáról, s hogy nem kellene már tovább odázni az idősotthoni elhelyezést. Anne igazat ad a felvetésnek, és újabb pohár vörösbort töltet Pierrel, aki kételyek között is aggódó szerelemmel próbálja körülvenni a felelősség súlyával fekvő és kelő nőt. 

Eközben pedig az apa lelkében még erősebben keveredik vélt és valós, múlt és jelen, ismerős és ismeretlen, megszokott és talányos. Hunyadkürti jellemábrázolása erős ívben rajzolja meg a demencia fokozódását. Ez az ív elég riasztó ugyan, de a környezet humánus jelenléte bizonyság arra, másként nem lehet viszonyulni a beteghez, csak így. Empáti­ával, gondoskodó jelenléttel, szeretettel, s olykor derűvel. Ahogy az új gondozónő, Laura próbálja tenni, akit Török Saca játszik oly üdén. Megbízója, Anne felvilágosította: nem lesz túl könnyű a dolga, hiszen apja sorra űzte el maga mellől a gondozónőket. Laura erre fittyet hány – van már tapasztalata bőven –, és az öregúr iránt kellő tisztelettel, jóságos lélekkel, némi humort becsempészve az adott szituációkba, próbál mindenben megfelelni. 

A Gáspár Ildikó és Mikó Csaba által fordított darab pátosz nélkül, reálisan, felkiáltójelként ábrázolja a valóságot. Fodor Viola jelzésértékű díszleteiben játszódik az öregedést, a demenciát, a leépülést, akár az elmúlást új megvilágításban bemutató dráma. E visszafogott, meglehetősen puritán, a darab végére fokozatosan lecsupaszodó színpadkép tovább erősíti a lélek mélyrétegeit mozgató történet érzelmi súlyát, csakúgy, mint Cselényi Nóra jelmezei és Zságer-Varga Ákos zenéje. 

Az előadás utolsó jelenete már az idősotthonban zajlik. André – maga sem tudja hol, s mióta él új környezetében – kétségbeesve keresi édes­anyját, miközben lánya vállára-ölébe hajtja fejét. Haza akarok menni – mondja felzaklatva. André lelkével együtt a néző lelke is megrendül, s kimondatlanul is felsejlik: a haza az égi hazát is jelenti… 

Világjelenség az új népbetegség

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) becslései szerint világszerte mintegy 55 millió ember szenved napjainkban demenciában. 
A 65 év feletti nők 8,1, míg a férfiak 5,4 százaléka érintett az új népbetegségben, amelyben a nemcsak az időskori elbutulás jeleit mutatók, hanem a családtagok is érintettek. Magyarországon a becslések szerint több mint 250 ezer személyen mutatható ki a demencia, az Alzheimer-kór, amelynek kezdeti felfedezése jelentősen befolyásolhatja a folyamatot. Az előrejelzések szerint 2030-ra 78 millióra, míg 2050-re 139 millióra emelkedik majd a demens betegek száma. 
 

Mészáros Sára és Hunyadkürti György zseniális kettőse mély élményt hagy a nézőkben
Fotó: Lang Róbert