Az utolsó sípszó után

Az úri közönség csendben ült a csillogó aréna lelátóján. A nézők foghíjasan töltötték fel a sorokat, de mint tudjuk, így, néhány százan is csináltak már nagy zajt szükség esetén. Ezen a szombaton ilyesmi nem jött szóba. Nem harsant a „hajrá...”, „az utcára nyílik a kocsma ajtó...”, nem hallatszott semmi sem. Mintha a szurkolók egy álmos vasárnap délutáni színházi előadására érkeztek volna jobb program lehetősége nélkül; meg a bérletet is kifizették. 
Az utolsó meccsre minden eldőlt. Mondja meg a szakvezetés, számoljon el a lelkiismeretével, mikor és miért pontosan, de az biztos, hogy a megelőző kecskeméti gyalázatos, lélektelen leszereplés után, akinek köze lehet/lehetett a csapat első osztályú tagságának elvesztéséhez, csak örülhetett ennek a csendes, kényelmetlen nézőtéri apátiának. A kaposvári nevelésű, magyar játékosokat meg-megtapsolták reménykedve, hátha maradnak..., de valójában a lefújást várták. 
A közhelybölcsesség pont annyira igaz, amennyire hinni akarunk az igazában: ha padlóra kerül az ember, akkor onnan csak felfelé vezethet az út. Szeretnénk mi is ezt hinni. Mi szurkolók, akik még emlékszünk a régi feljutás ízére, a bajnoki döntők vérforraló izgalmaira, a szomszédvári rangadók üzengetésére, a kiváló kaposvári és magyar játékosokra, a szívvel-lélekkel Kaposvárért küzdő légiós barátainkra, arra a csapatra, mely miatt edzésre hordjuk a gyereket, hogy itt, most a padlón, a csendes, a rossz rendezésű, álmos színházi előadás végén gyorsan talpra áll a klub, és visszajut oda, ahol a valódi helye van. Az élvonalba. 
Nem lehetetlen. De hogy ez ne fordulhasson elő még egyszer, nem ártana nyilvánosan tisztázni: mégis, hogy a fenébe jutottunk el a kiesésig? Megérdemelnénk a választ. 
Hajrá, Kaposvári KK, hajrá Kaposvár! Csak örülhettek ennek a csendes, kényelmetlen nézőtéri apátiának.