Nem vállalna el más élvonalbeli együttest, kizárólag kaposvárit

– Milyen sportágat űzött mielőtt az orvosi pályát választotta? 
– Kisgyermekkorom óta sportolok, ötévesen vittek el a szüleim dzsúdózni, s onnantól kezdve tíz éven át űztem ezt a sportágat – mondta Palka Gergely. – Nyertem diákolimpiát, sőt korosztályos magyar bajnokságot is. Amikor a továbbtanulásról kellett döntenem, akkor az egyik ismerősöm beszélt a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumról, arról, mennyi pluszt kapott ott, s mivel keresztény, templomba járó családból származom, ezért kértem a szüleimet, nézzük meg. Ezzel együtt az is eldőlt, hogy a profi sportkarrieremnek vége, pedig pont akkor hívtak volna be a serdülő válogatottba. A középiskolában atletizáltam és visszajártam Kaposvárra edzeni, így az egész életemet végigkísérte a sport, ahogy a sérülések is. 

– Akkor gondolom, gyakori vendég volt a kórházban. 
– Eléggé, ráadásul sokszor operáltak is, s nagyon megtetszett a kórházi miliő, az, amilyen kedvesen, segítőkészen bántak az orvosok, az ápolók, a nővérek a betegekkel. Ezért amikor fakultációt kellett a gimiben választani, akkor a biológia mellett döntöttem, pedig édesapám jogász, édesanyám tanító és gyógypedagógus volt. A Pécsi Tudományegyetemen folytattam a tanulmányaimat, s hat év után Budapesten, a Honvéd kórházban helyezkedtem el, akkoriban az volt Magyarország legfelszereltebb és legjobban finanszírozott intézménye. Családi okok miatt vissza kellett térnem Kaposvárra: 2013 decembere és 2016 ősze között itt praktizáltam, közben megismerkedtem a feleségemmel, aki pécsi. Ő nem szeretett volna Somogyba jönni, így én költöztem Baranyába, s 4 évet töltöttem a 400 ágyas klinika traumatológiai és kézsebészeti osztályán. 

– A kaposvári esztendők alatt újra előtérbe került a dzsúdó. 
– Visszamentem edzeni, de minden teher nélkül, csak a sportág szeretete miatt. Időm volt rá bőven, ugyanis akkor még nem kellett ügyelnem, így hetente ötször jártam a terembe és közben kondiztam, s a kardió is belefért. Esztendőnyi felkészüléssel országos bajnoki 5. helyezést értem el, ami nekem és valószínűleg a két edzőmnek, Böröcz Zsoltnak és Kéki Mártonnak is nagy meglepetés volt, hiszen olyan sportolók álltak a dobogón, mint például az olimpikon Bór Barna. Aztán közbeszólt az ügyelet, ami után nyilvánvaló volt, a kettő nem működik együtt. 

– Hogyan került kapcsolatba a kaposvári csapatokkal? 
– Pécsett szakvizsgáztam traumatológiából és ortopédiából, a klinikán egészségtelennek éreztem a teljesítménykényszert, ezért egy év fizetetlen szabadságra mentem. 2020 nyarán keresett meg a Rákóczi, hogy csapatorvosra lenne szükségük a következő szezonra. Ezt alaposan át kellett beszélnünk otthon, mert akkor éppen a baranyai megyeszékhelyen éltünk. Leültünk a feleségemmel, majd rábólintottam a felkérésre. Aztán a női röplabdázóknál is munkába álltam, igaz volt egy átmeneti időszak, amikor ingyen, mert nehéz anyagi helyzetben volt a klub. Puska Zoltán, a Kometa Kaposvári KK ügyvezetője is felvette velem a kapcsolatot, őszintén elmondta, hogy lecsekkolt, milyen vagyok a szakmában, miként viselkedek a sportolókkal és jó dolgokat hallott. Természetesen a kosarasoknak is igent mondtam. Nehéz három profi klubot és az akadémiát ellátni, ezért hónapokra előre megvan a programom. A sportban versenyt futunk az idővel, hiszen az az elvárás, hogy mihamarabb állítsuk vissza a sportolót a pályára. 

– Mennyire áll közel Önhöz a sport? 
– Minden sportágat szeretek, a labdajátékok állnak a szívemhez legközelebb. Általános iskola végén, a dzsúdó mellett párhuzamosan kosárlabdáztam is, Pécsett volt egy egyetemi csapatunk, mellyel három évet szerepeltünk a városi, egyet a megyei bajnokságban. Az első kosaras élményem a Chicago Bulls–Utah Jazz NBA-nagydöntő volt, mindegyik meccset néztük édesapámmal az HBO-n, amúgy Los Angeles Lakers-, s természetesen Kaposvár-szurkoló vagyok. 

– Beleéli magát a meccsekbe? 
– Teljesen, nincs olyan, hogy nyugodtan végig tudnék ülni egy meccset. Mivel kaposvári vagyok, így az országban NB I.-es szinten nem vállalnék el más csapatot. Azt szeretném, ha sikeresek lennének az együtteseink. 

– Milyen a kapcsolata a játékosokkal? 
– Kiváló, ők is bármikor kereshetnek, ha szükségük van rám. Kicsit furcsa a szituáció, mert van néhány kosárlabdázó, akinél fiatalabb vagyok. Fél év után kialakult a tisztelet és a barátság, mindig gyorsan reagálok a kéréseikre, igyekszem pontos és precíz lenni. Ha olyan problémával keresnek meg, mely nem az én szakterületem, akkor is segítek nekik. 

– Fentebb már említette, versenyt futnak az idővel, mit jelent ez egy konkrét esetnél? 
– Szeretek mindenről azonnal tudni, s ezt már az elején leszögeztem, mert nem akarok olyan szakadásokat látni, melyek két hete húzódnak. Ha ügyeletes vagyok, azonnal meg tudom vizsgálni a sérültet, ha másnap megyek dolgozni, akkor is még időben vagyunk. Szabadság alatt szólok egy kollégának, hogy legyen szíves vizsgálja meg a játékost, s hívjon fel a diagnózissal. Az a legideálisabb, ha az esettől számított egy napon belül átesik a sportoló a vizsgálatokon. 

– Amennyi feladata van, aligha fér bele nyolc órába, marad elég ideje a családjára? 
– Igyekszem minden hónapban legalább egy hosszúhétvégét a családdal tölteni. Ilyenkor sokat kirándulunk, a picit magunkra kötjük és elindulunk bringázni vagy éppen túrázni. Mivel maximum hetente egyet ügyelek, így az estéket otthon tudom tölteni, részt tudok venni a tanulásban, a fürdetésben és a játékban is. A csapatok ismerik a családi rutint, így amikor diavetítőn nézzük a meséket fél nyolc és nyolc között, akkor nem hívnak. Szeretek még horgászni, az orvoskollégákkal évente háromszor-négyszer elmegyünk 2-3 napra pecázni.