„30 rendőr kereste azt az idős kakpusztai asszonyt, akinek eltűnését hétfőn este jelentették. A rokonai szombaton látták utoljára a Nagybajom melletti faluban élő asszonyt. Éjszaka megtalálták, de az életét már nem tudták megmenteni. A 80 éves asszony volt az utolsó kakpusztai lakos” – olvasható a 2006. januári hírek között.
Tera mama házának ma már csak a falai állnak, no és a kémény dacol az idővel. Somogyfajsz felől az erdei úton döcögve egy nagy kanyar után tűnik fel az omladozó épület: egy műanyaglavór, néhány tányérmaradvány, egy lábavesztett asztal és fél pár gumicsizma jelzi, valaha emberek éltek itt. Illetve az idős asszony utolsó éveit már egy németek által itt hagyott lakókocsiban töltötte, évtizedet élt magányosan, hírmondóként a hajdani erdei faluból.
Melyben a rendszerváltás után még négyszázan laktak, a házak hosszan elnyúlva sorakoztak az erdei út mellett. Iskola, malom, csendőrség, bolt működött a ma már Nagybajomhoz tartozó településen, csak hát Kakpuszta kimaradt a villamosítási programból, s ezzel a minisztériumban alá is írták a falu halálos ítéletét. A fiatalok Fajszra, Nagybajomba, Nadalosra, Újvárfalvára, Mesztegnyőre költöztek, az öregek pedig szép lassan kihaltak: a vadászok és favágók mellett ma már csak a mesztegnyői kisvasút turistái hoznak némi életet a környékre, illetve a Halottak napja, amikor mécsesek fénye pislákol az elhagyott sírokon az erdő sötétjében.
A régi dokumentumokban Chacként emlegetett település a török időkben szinte teljesen elpusztult, hogy aztán a betelepülők szívós munkával ismét kiirtsák az erdőt, s feltörjék a gyenge, homokos talajt. Vályogházak nőttek ki a fák közül, néhol sorházas faluszerűen egymás mellett, máshol szétszórva a szekérutak mentén. Az utcák nyomai ma is látszanak, az erdőbe vesző csapások egy-egy portához vezettek.
Halottak napján feltámad a kihalt falu
– Harminc éve itt még álltak a házak – mutat ki az olykor tengelyig érő sárban araszoló terepjáró ablakán kalauzunk, Tömösváry Tibor, a Somogy Természetvédelmi Szervezet elnöke, aki ifjúkorából még élő faluként emlékszik Kakra. – A halmok a fák között mind-mind egy-egy hajdani ház nyomai.
Ahogyan a földből kibújó nárciszok is az egykori portákra emlékeztetnek: a kerti virágok, bár kissé elvadultak, de egyelőre dacolnak az idővel, s így tavasszal rendre virágba borul az utak két oldala. Mint ahogyan néhány öreg gyümölcsfa, főként gesztenye és körte is az egykori gazdálkodás nyomainak mementója.
Kakpuszta – egészen pontosan Alsó- és Felsőkak – száztizenhét házából ma már csak kettő áll. Az egyik szépen felújítva bújik meg egy bekötőút végén, Boross Péter miniszterelnök rokonainak tulajdona, akik korhűen állították helyre az épületet.
– Ez volt a bolt – fékez le egy sárga falú, kissé már düledező épület előtt Tömösváry Tibor. Három kutya rohan elő érkeztünkre az Akác tanya feliratú ház mögül, aztán előkerül gazdájuk is. Wiepke Sehrweiss Kelet-Frízlandból, Németország északnyugati csücskéből költözött ide 2006-ban, tehát éppen abban az esztendőben, amikor az utolsó valódi kakpusztai, Tera mama elhunyt. A német asszonyt az erdő, a csend, a nyugalom fogta meg, valamennyire rendbe hozta a házat, s élvezi a remetei magányt.
– Ha valami kell, bemegyek Nadalosba – állítja –, nincs messze, három és fél kilométer. A vizet kútból veszi, az áramot napkollektor adja, így még tévézni is tud, ha nagyon magányosnak érzi magát. Az egykori faluról csak annyit tud, áll még a temetője, időnként arrafelé is elsétál, s olvasgatja a feliratokat.
Bodai Géza élt 74 évet – betűzzük ki nagy nehezen a mohos kőkereszt írását. Kovács Mihály élt 86 évet. Mikor születtek, haltak, talán már messzire szakadt rokonságuk sem tudja, a sírok környékén nincs nyoma virágnak, gyertyának. A többséghez viszont Halottak napján viszont még jönnek a leszármazottak, benépesül az erdő, melybe az úttól vagy száz méter mélyen ékelődik be a sírkert, s Egervári tanító úr sírjára is mindig kerül friss virág – a pedagógus anno maga kérte, itt temessék el, hiszen egykori tanítványai bizonyosan gondozzák majd nyughelyét, arra bizonyosan nem gondolt, hogy eljön az idő, amikor az utolsó kakpusztait is mellé fektetik… Így aztán az akác már kezdi visszahódítani régi birodalmát, a fakeresztek könnyebben meg is adták magukat, a vaddisznók pedig a kisebb kőkereszteket döntik le rendre, ám a nagyobb darab mészkövek egyelőre dacolnak az idővel és a környezettel.
Horváth Vankó József 1855–1939 betűzzük le ujjunkkal tapogatva a feliratot, s megállapítjuk, a síremlék alatt egy hajdani tehetősebb gazda lelt örök nyugalomra, ugyanis a sírkő gyönyörűen megmunkált, s kiemelkedik a kőkeresztek rengetegéből. Balajcza, Horváth, Palkovics, Gálicz, Luca, Gruber, Hegedős – térnek vissza újra és újra a nevek a feliratokon, utóbbi ráadásul a helyiek jellegzetes ő-ző beszédének is emléket állít.
– Ez volt a Fő utca – kanyarodik aztán egy fűvel erősen benőtt csapásra Tömösváry Tibor –, amikor 1979-ben itt voltam egy madarásztáborban, még álltak a házak. A helyiek akkoriban jórészt Mesztegnyő felé közlekedtek, a kisvasúttal hordták be a piacra a terményüket, ez jelentette számukra az utazást.
Ma már csak néhány kerítésoszlop maradt mementónak, rajtuk rozsdás szögesdrótmaradványok emlékeztetnek az egykori élet nyomaira. No és néhány kőkocka az Aranyos-patak partján, a malom maradványai, illetve a falu felvégén az óriási, öreg gesztenyefa. A szélben meg-megrezzen a koronája, mintha csak eszébe jutna valami a múltból, s elmélyülve elgondolkodna rajta…
