– Osztott-szorzott, s ez jött ki?
– Megtetszett. S juniorban és az utánpótlás-válogatottban már ez volt a mezszámom – felelte Kántor Sándor.
– És korábban?
– Miniben a kettes.
– De ez már számmisztika?
– Talán a február miatt, akkor születtem. És abban a korosztályban csak nyolcig volt számozás. A hatost elvitte Erdei Tomi, ő volt a korosztály sztárja. A felnőttben aztán már tizenötig lehetett választani, kiszúrtam a tizenegyest.
– Örökre.
– Japánban huszonkettessel játszottam, ott tizennyolcig a hazai játékosoknak jártak a számok.
– Nem reklamált?
– Már nem érdekelt.
Az ember tudja, mihez érdemes ragaszkodnia
– Pedig amekkora sztárnak számított…
– Az ember tudja, mihez érdemes ragaszkodnia.
– Mint anno a német szerződéshez. Nem sok alternatívát adott a szövetségnek.
– Létezett egy buta szabály, huszonnégy év alatt nem lehetett külföldre igazolni. Huszonhárom évesen keresett meg a Dachau… Akkor tényleg bekeményítettem: ha nem engednek ki, visszavonulok.
– Látható, ki nyert…
– Törölték a passzust, kiigazolhattam.
– Ez volt a nagyobb változás, vagy a japán kaland.
– Egyértelműen a német. Át kellett programoznom magam: egy teljesen más országba és röplabda-kultúrába csöppentem. Az első három hónapban edzettem, aludtam, edzettem és aludtam. Bizonyítanom kellett.
– Furcsa lehetett: itthon megkoronázták a szurkolók, kint pedig csak egy a játékosok közül.
– És még ott voltak a kommunikációs nehézségek. Itthon oroszt tanultam, kiutazás előtt ugyan elvégeztem egy gyorstalpaló angolt, de…
– Sokat köszönhet Moculescu edzőnek.
– Ő éppen fordítva látja: a Dachau német szinten is kiscsapatnak számított, mielőtt odakerültem. Utána bajnokságot és kupát nyertünk.
– Gondolom, imádták.
– Bumm-Bumm Kantornak hívtak a teniszező Boris Becker után. A felugrásos nyitásaim miatt.
– Mégis váltott. Méghozzá egy kiscsapatra.
– Amikor elhatároztam, hogy a röplabdából akarok megélni, a legnagyobb álmom egy valamikori olasz szerződés volt.
– Na jó, de a Forlíba?
– Hívott a Torino is, sőt, már egy évvel korábban a Montichiari, ám akkor halt meg az édesapám, s nem foglalkoztam az egésszel. Végül az döntött, hogy olyan csapatot akartam, ahol biztosan kezdeni fogok.
– Befért volna máshová is…
– Higgye el, jó döntés volt! Modenába már teljesen más feltételekkel igazolhattam.
– Mindig ilyen racionális?
– Kellőképpen mérlegelek. Kijelölök egy célt, s megpróbálok felé tartani. És kikerülni a zsákutcákat. Talán emiatt mondják sokan, öntörvényű vagyok.
– Konfrontálódott is eleget…
– De sokszor utólag kiderült, igazam volt.
– Mint az Európa-bajnokságon?
– Óriási lehetőséget hagyott veszni a sportág! Bravúrral kijutottunk, meg kellett volna lovagolni az eredményt, de nem sikerült.
– Ha egy bizonyos Kántor Sándor akkor nem Japánban üti a labdát, hanem még mindig a világ legerősebb ligájában, Olaszországban… Nem volt hiba váltani?
– Eleinte úgy gondolkodtam, legyen nevem, utána aztán megélek belőle. Ám amikor először hívtak a japánok, nemet mondtam, mindenképpen akartam egy aranyat nyerni az olaszoknál.
– A Cuneóval össze is jött.
– Két nappal az Olasz Kupa aranya után már jött az e-mail: hallottuk, sikerült, mikor megyek? Aztán megnyertük az Európa-kupát is, akkor aztán megint érkezett a levél: ez már a második arany, mi lesz már?
– A család persze szívesebben maradt volna Itáliában.
– A feleségem nagyon nem akart jönni, a fiam két-, a lányom négyéves volt, bármi történik, nem lehet csak úgy hazaugrani.
– Mégis átköltöztek a világ másik végére.
– És utóbb a feleségem meg is köszönte azt a négy évet. Így ugyanis sikerült megvalósítani az egyik álmát, egy önálló fotókiállítást. Amire, mivel tudtak róla Japánban és a pesti követségükön, japánok is lejöttek Kaposvárra. Csak emiatt.
– Hálás társaság.
– Nekem az első jelző, ami eszembe jut velük kapcsolatban, a pontos.
– És a második?
– Szavahihető. Ott egy kézfogás annyit ér, mint idehaza tucatnyi jogász által szignált szerződés.
– Nehéz lehetett újra itthon…
– Az emberek is másként gondolkodnak, de a sportolók is.
– Akkor miért nem maradt?
– A lányom akkor ment iskolába, s itthon akartam beíratni.
– De ez a mai magyar röplabda nem túl vonzó.
– Remélem, van jövője. Feláll egy új szövetség, s talán sikerül elindulni felfelé. Mert különben lemaradunk.
– Mondhatta volna múlt időben is…
– Nagyot kell változni. S ez tulajdonképpen nem csak a röplabdára igaz. Csak az a baj, hogy egyelőre idehaza a Megasztár-típus a menő. Aki három hónap alatt jut a csúcsra. Csak azt már senki sem veszi észre, hogy hamar le is esik onnan.
– Ez megint sokaknak nem fog tetszeni… És akkor ott vannak még a spontán irigyek is.
– Van belőlük rengeteg.
– Mit a legjobban?
– Mindent!
– Persze a csúcsra vezető út nélkül.
– Naná, a lemondást nem látják. Hogy nem volt buli kétnaponta, semmi szabadidő, viszont annál több verejték. Tudatosan éltem, készültem attól a pillanattól, hogy aláírtam az első profi szerződésem.
– A főiskolai diákigazolvány helyett.
– Nagyon sokat gondolkodtam, merre induljak. Felvettek mérnöknek Pécsre a Pollackra, ám mégis a röplabdát választottam. Pedig imádtam a szakrajzot, ha önkéntelenül firkálgatok, ma is legtöbbször geometriai ábrák jönnek ki a végére.
– Mikor érezte először, hogy jól döntött?
– Az első olasz szerződésnél.
– És amikor aláírta?
– Eszembe jutottak a cédulák a kaposvári lakásajtón. Melyekre felírtam a céljaimat. És gondolatban letéptem az utolsót is…
Kántor Sándor
Burcsa Tibornak jár egy kalapemelés. De inkább kettő. Ha ugyanis annak idején nem csönget be Kántorékhoz, hogy fiam, most lejössz velem arra a röplabdatornára, lehetséges, hogy a sportág hazai történetének talán legnagyobb klasszisáról nem születik nóta Olaszhonban. A jövőre negyven éves, akkor még ifjú tehetséget ugyanis a kezdetekkor a röpi mellett még a foci is vonzotta, járt is lelkesen edzésekre, ám az egyik hétvégén éppen egybeesett a soros tornák időpontja. A három választási lehetőség közül a legkönnyebb mellett döntött, s otthon maradt. Na, ekkor jött Burcsa Tibor, s örökre megnyerte a fiút a röplabdának.
S így bő másfél évtizeddel később a modenai publikum így már lelkesen énekelhette: Noi abbiamo un ungherese, che vi rompe il culo ale, azaz meglehetősen szabad fordításban, Nekünk van egy magyarunk, aki szétrúgja a seggeteket!
Beszédes, mint ahogyan a cuneói Kantor-Ace, azaz Kántor-Ász is sokatmondó. Vagy a dachaui Bumm-bumm Kantor. A fegyelmezett japánok nem engedtek meg maguknak ilyen heves érzelemnyilvánítást a lelátón, helyette a mérkőzések után egy-másfél óráig hajlongtak előtte az aláírásáért esedezve. Az egyik sportszergyártó cipőt nevezett el róla. A helyi csapat névadó szponzora, a Panasonic vezérigazgatója pedig behívta magához a bajnoki bronzérem után, s külön megköszönte, hogy sosem látott magasságba emelte a klubot. Egyúttal felajánlotta neki, maradjon kint, oktassa egyetemi szinten a sportágat. Az ajánlat még ma is érvényes…
Persze ahhoz, hogy a hazai bajnokságon és kupán kívül német bajnoknak és kupagyőztesnek, olasz kupagyőztesnek, Európa-kupa elsőnek, s Ázsia-kupa győztesnek – majd, amúgy levezetésként katari bajnoknak –, 168-szoros válogatottnak mondhassa magát át kellett programoznia az életét. Mindent a sportnak rendelt alá, életritmusát, étkezését, továbbtanulását, s szerencséje volt, hiszen a család is támogatta: elfogadták a döntését, hogy Itáliából Japánba igazol, majd azt is, hogy visszatér – játékosnak, majd edzőnek és szövetségi kapitánynak – Kaposvárra. Ahonnét indult, ahol első pontjait szerezte. S ahol tavaly beütötte a húszezrediket…
